Száddal kínálsz meg,
hogyha nincs mit enni.
Monoton böjtjeimnek,
jaj, így tudsz társa lenni.
Nincs borunk, nincs vizünk sem –
könnyel mosod az arcod,
könnyel öblítesz inget –
így vívsz örökös harcot.

Emlékszik rád a kezem,
emlékszik rád a szám is.
E szűkülő világban
te vagy hazám is.

Mégis szemedre hányom:
hát a szerelem ennyi?
Denevér-álmaimnak,
jaj, nem tudsz társa lenni.

Föllázadt emlékeimet
kellene ráncbaszedni.
Jaj, okos kezed, ujjad
nem tud orvosa lenni.

Tud bánni liszttel, sóval,
söprűvel, folttal, tűvel,
s lelkemmel nem, e rontott,
bús mesterhegedűvel.

<< Vissza