Fába róva vagy földbe ütve
mindenütt hagytunk egy jelet
arról, hogy arra jártunk, bajba,
háborúba vert emberek.

S nem azért, hogy rettegjenek.

Ahogy az ágazó időben
mind beljebb jutott a sereg,
egyre messzebb a kis hazától,
úgy szaporodtak a jelek.

Lombardok, germán vértesek
elől sebtében menekülve
fába róva vagy földbe ütve,
de mindig hagytunk egy jelet.

Ha mást nem: kopjafát; egy-egy
holttetemet.
S nem azért, hogy rettegjenek.

S Galíciában, Szerbiában,
Oroszhon fagymarta, rideg
sztyeppéin, Sztálingrád alatt –
mindenütt hagytunk egy jelet.

S nem azért, hogy rettegjenek.

Amerre jártunk, holtakat
hullattunk, százat, ezreket.

Hadd tudná, aki megmarad,
hogy haza melyik út vezet.

Megjelöltük a köveket,
az őrtüzektől csillagló eget,
véstünk a fába – nem szívet:
nyilat! hazánkra szegezett
vágyat, zokogva, hogy az Úr
mentené meg a nemzetet.

Idegeinkben reszketett
e föld, mely alig volt hazánk még,
máris világgá kergetett
mohó, dölyfös nagyúri szándék.

Mi mindenütt idegenek,
jöttmentek voltunk és vagyunk, csak
ebben az ól- és ölmeleg
hazában találtunk helyet,
házat és nyugodt sírt magunknak.

Csak itt lehetünk emberek
s magyarok, hitünkhöz hívek,
mi, bűntelenül is heted-
íziglen büntetett,
sanyarú előéletűek.

<< Vissza